A kilencvennégy éves Morell Mihály a filmvágók doyenje. Meg a festõk doyenje, és a szobrászoké is. A legnagyobb magyar filmeket segítette megszületni, és Keleti Mártonról, Ranódy Lászlóról, Hegyi Barnabásról, Szász Péterrõl mintázott szobrai ott állnak a Filmgyár udvarán. Képeibõl kiállításokat rendeznek. Ha így nézzük: boldog polihisztorélet. Ha úgy nézzük, ahogy õ: értetlenség, keserű irónia.
- Hogyan is kezdõdött?
- Kicsit hangosabban, azért már nem hallok valami jól.
- Úgy tudom, Zomborban született, de Kiskunfélegyházán járt iskolába.
- Az elsõ világháború után menekülnünk kellett Zomborból, édesapámat ugyanis megfenyegették: ha nem lép be a szerb hadseregbe, agyonlövik. Felpakoltunk, és mentünk a nagyszülõkhöz, Bácsalmásra. A község akkor még szintén az utódállam területén volt, szerencsére késõbb, a határkorrekciónál visszacsatolták Magyarországhoz. Iskoláimat a közeli Félegyházán végeztem.
- Honnan a művészhajlam? Családi örökség?
- Szüleimnek nem voltak különösebb kultúrigényeik. Viszont nem szóltak bele a dolgaimba, sõt, inkább támogattak. Festõnek készültem mindig, már az elemiben is folyton rajzolgattam. Aztán fölkerültem Pestre, a Képzõművészeti Fõiskolára. Eleinte Glatz Oszkár növendéke voltam. Nem nagyon értettük meg egymást.
- Mi volt a probléma?
- Azt mondta: "Morellkém, maga olyan rongyosan, piszkosan rajzol."
- És ez mit jelentett?
- Lazábban rajzoltam, nem "klaszszikus" kontúrokkal. Két év után fakultatíve felvettem a szobrász szakot Kisfaludy Stróbl Zsigmondnál. Mindjárt az elsõ mintázásnál látta, hogy van bennem fantázia, úgyhogy szobrászként folytattam. Világsikereket jósolt nekem. De amilyen kitűnõ szobrász volt, olyan rossz jósnak bizonyult. Egyébként nagy sármõr volt, tele szeretettel és önbizalommal. Egyszer azzal jött be hozzánk: "Tudjátok, gyerekek, valamelyik északi király megvette a szobromat. Mostantól az egész világ hódolhat elõttem." Összekacsintottunk a háta mögött, amikor egy-egy kolléganõ eltűnt a műtermében. Nyilván különórákat adott a mester.
- Összejártak akkoriban kortárs írókkal, más művészekkel?
- Szűkösen éltem. Édesanyám tizenhat pengõforintot küldött havonta, tizennégyért béreltem a lichthofra nézõ albérleti szobámat. Két pengõforintból gazdálkodhattam. Egy menü akkoriban 60 fillér volt. Ilyen körülmények között nálam szóba sem jöhetett "társadalmi élet". Magamba húzódtam. Édesanyám szeretete segített át mindenen. Nem panaszkodok utólag, ám ha most kerülnék hasonló helyzetbe, a Duna lenne a párnám.
- Mecénások nem akadtak?
- Nekem nem. De nem is pályázgattam, ösztöndíjat sem kaptam. Kérni ma sem szeretek. Visszagondolva: a véletlenek határozták meg a sorsomat. Véletlenül lettem filmes is.
- Vagyis?
- Miután 41-ben befejeztem a képzõművészetit, nem tudtam elhelyezkedni a rajztanári diplomám ellenére sem. Lógattam a lábamat, és vártam a szerencsére. Kezembe akadt egy újság, amelyben filmrendezõi tanfolyamatot hirdettek. Felkerestem a megadott a címet, csakhogy kiderült, tévedés az egész, semmiféle tanfolyam nem indul. Azt tanácsolták, jelentkezzek a filmfõiskolára, ott azonban épp nem indult rendezõ szak, így továbbküldtek: pályázzam meg a Hunnia Filmgyár féléves ösztöndíját. Felvettek.
- Egyáltalán: érdekelte a film? Hiszen - ahogy mondta - festõnek készült mindig.
- Még csak nem is álmodtam a rendezésrõl. De akkoriban olvastam Szabó Dezsõtõl Az elsodort falut, és bennem képekben játszódott le az egész történet. Fölébredt bennem a gondolat, hogy miért is ne foglalkozhatnék mozgóképekkel. Most, ahogy visszaemlékszem: édesanyám gyerekkoromban vett egy diavetítõt, és én megbabonázva néztem azokat az állóképeket, amelyek egy-egy figura mozdulatát rögzítették. A festményeimbe is mindig a mozgást próbáltam belevinni. Ennyire voltam "filmes". Vagy lettem.
- Mi történt a Hunniában?
- Mindannyian sameszként kezdtük: hordtam a kávét, szállítottam a színészeket, átvettem velük a szöveget. Lassanként kisebb-nagyobb megbízásokat kaptunk, belekerültünk a sodrásba, és alaposan megtanultuk, hogyan kell filmet csinálni.
- Rendezhetett is?
- Külön történet, hogy végül miért nem lettem rendezõ.
- Hallgatom.
- Csontváry Kosztka Tivadarról terveztem filmet. "Nem aktuális Csontváry" - utasítottak vissza. Majd az Árvácskából írtam forgatókönyvet, nem kellett az sem: "Ezek a dialógusok túlságosan móricziak" - mondta az egyik bíráló. Egy idõ múlva letettem a rendezésrõl. Valószínűleg nem voltam eléggé "grata persona".
- Hogy érti?
- Sosem szerettem a dogmákat, úgy éreztem: ha már valahova elkötelezem magam, szorítóba kerülök. Így hát nem léptem be semmiféle csoportosulásba.
- De mintha a filmnek mégis "elkötelezõdött" volna.
- Az más. Bár a filmes dogmákat sem fogadtam el. Az ösztönösség híve voltam.
- Csak jobb híján lett vágó?
- Érdekelt a vágás. Abban az idõben Farkas Zoltán számított a menõ vágónak. Kértem, hadd nézzem, hogyan csinálja. Nem engedte meg.
- Tartott az esetleges konkurenciától?
- Igen. Azért néhány vágóhoz bejárhattam, figyeltem õket. Közben jóban lettem Szõts Istvánnal. Készült az Emberek a havason forgatására, rendezõasszisztensnek hívott maga mellé, de mindenes voltam az öttagú stábban. Még a színészeket is én sminkeltem Erdélyben, együtt cipeltük a kamerát, vittem a hátamon a "híres" kitömött baglyot föl, a hegyekbe. Nem volt még csapónk sem, vagyis nem rögzítettük a jelenetszámokat. Viszont én fejben tartottam az összeset, úgyhogy nélkülözhetetlenné váltam a film összeállításánál. Kerényi Zoltán volt a vágó. Megkértem, adja nekem a kimaradt snitteket, hadd próbáljam meg a vágást.
- Készített egy másik Emberek a havasont?
- Nem, csupán párhuzamosan vágtam egy "saját" filmet.
- Megmutatta Szõtsnek?
- Dehogy. Gyakoroltam csak. Aztán már rám bízta a következõ filmjeit.
- Sosem vitatkoztak?
- Nem. Nagyon művelt, korrekt úriember volt. Persze kemény is. Ritkán engedett az elképzeléseibõl.
- Önre például hallgatott?
- Sokszor. Nemrég valaki megemlítette: milyen szép, amikor Szellay Alice-t eltemetik az Emberek a havason egyik jelenetében. Én súgtam Szõts Pistának, hogy amikor a koporsót engedik le, alsó gépállásból vegye föl, és az egyre sötétülõ kép alatt csak a földgöröngyök dübörgése hallatszódjon.
- Segített másoknak is?
- Számtalanszor. Volt olyan rendezõ, aki korábban még soha nem forgatott, de azonnal természetfilmet bíztak rá. Újszerű műfaj volt. Én magyaráztam el neki, miként fogjon hozzá, hogy követhetõ történetet kapjon. Annyira nem értett az egészhez, hogy a vágószobában megkérdezte: "Mi az a snitt?" A végén Kossuth-díjjal jutalmazták ezért a filmért.
- Gratulálok.
- Felesleges.
- Kimondjuk a nevét?
- Hagyjuk inkább!
- Legalább megköszönte önnek?
- Soha. Mindegy. Nem akarok pletykálni, és már nem is vagyok filmes.
- Több mint kilencven filmet vágott. Szinte mindenkivel dolgozott: Ranódy Lászlóval, Keleti Mártonnal, Huszárik Zoltánnal, Makk Károlylyal...
- Sokan voltak. Keleti Marcival elõször a... jaj, mi is volt a címe, katonák játszottak benne...
- A tizedes meg a többiek.
- Az. Marci úgy kezdte a vágószobában: "Na, Misikém, művészkedhet, ahogy akar." Huszárik Zoli beült mellém a Szindbád vágásánál: "Édes öregem, rengeteg az anyag. Csinálj, amit tudsz." Cédulákra fölírtam a képeket, a vágószoba padlóján összeállítottam a filmet. Milyen hülyeség, amikor "vágót" mondanak! Régen a stáblistán "összeállítóként" tüntettek föl minket. De megirigyelték a rendezõk, hogy túlságosan hangsúlyozott a vágó szerepe. Miközben Amerikában Oscar-díjat adnak a vágóknak.
- Ön állította össze az Árvácskát is. Azt a filmet, amit valamikor meg akart rendezni. Nem érzett keserűséget, hogy másnak sikerült?
- Fontos, hogy Ranódy Laci elkészítette... Szép film lett. Tele szívvel, emberséggel. Tudja, a nehéz filmeket egy idõ után átsöpörték hozzám. Ilyen volt a Föltámadott a tenger is. Ott is milyen dolgok estek meg...
- Milyenek?
- Nádasdy Kálmán rendezte. A színházhoz értett, a filmhez cseppet sem, fogalma sem volt, hogyan következnek az epizódok, ráadásul még csatarészek is nehezítették a forgatást. Két segédrendezõt vett magához, Ranódyt és Szemes Mihályt. Egyszer én, marha, beleszóltam, hogyan kellene a Gábor Áron-jelenetet megcsinálni. "Jó, akkor írd le!" - szólt Nádasdy. Így lettem egyetlen jelenet erejéig Ilylyés Gyula szerzõtársa. Akkoriban találkoztam a nagy Pudovkinnal. Õ volt a Föltámadott a tenger "patrónusa" a szovjetek részérõl. Bejött a vágószobába, és magyarázni kezdett: "Olyan a vágás, mint a biliárd. Elég meglökni egyetlen golyót." Igaza volt.
- Állítólag ön egyszer sem nézte meg a kész filmet moziban.
- Akkor már minek, ha úgysem tudok változtatni rajtuk. Ráadásul addigra már igazán torkig volt vele az ember. Csak egyetlen filmet sajnálok, amelyhez nem tudtam "hozzányúlni". Bódy Gábor megkeresett a Psychével, hogy bár öszszevágták, nem tetszik neki, korrigálnám-e. Szívesen, elõbb azonban megnézném, feleltem. Érdekesnek találtam, kicsit egzaltáltnak. Igent mondtam Bódynak. Csakhogy akkoriban mentem nyugdíjba, és rendeletet hoztak: nem vállalhat munkát, akit nyugdíjaztak.
- Nem bánta meg, hogy közben feladta a festészetet, szobrászatot?
- Dehogynem. 1971-ben Amerikába utaztam a bátyámhoz, és New York egyik elõkelõ galériájába fotókat vittem a szobraimról. Rögtön lecsapott rájuk az igazgató: "Csináljon bármit, menedzselni fogjuk." Mondtam, hogy én másnap már indulok vissza. Mint a hülyére, úgy nézett rám: "Miért megy haza?!"
- És miért?
- Látja, fogalmam sincs. Talán bizakodtam.
- Hogy egyszer majd felfedezik festõként is?
- Azt hiszem, igen. De én már annak is örültem volna, ha két-három emberben visszhangot találnak a képeim. Tudomásul kellett vennem, hogy valami miatt... valami miatt...
- Igen?
- Vesztes vagyok, mert két lovat ültem meg. Légüres térben voltam mindkét oldalon: a filmesek között éppúgy, mint a képzõművészek közt. Nem tudtam helyezkedni, megalkudni, könyökölésre képtelen voltam.
- De hát sikeres filmes volt.
- Belül végig festõ maradtam, nem filmes. Legutóbbi festménykiállításom - múlt õsszel volt a Vigadóban - vendégkönyvében Kratochwill Mimi művészettörténész "rejtett értéknek" nevezett. Hát ez az... Túl a kilencvenen. Bizonyára hiányosságom, hogy nem építettem föl a hinterlandomat. Egyik képemen magamat ábrázolom barlanglakóként, ahogy álmodozom.
- Amikor abbahagyta a vágást, és elhatározta, hogy újra a képzõművészetnek fog élni, gondolta, hogy pótolja a kihagyott éveket?
- Igyekeztem legalábbis. 1991-ig fõként csak szobrászkodtam. Akkor halt meg a feleségem. Én ápoltam. Szörnyű volt nézni, ahogy leépül... bocsánat...
- Folytassuk máskor?
- Mindjárt összeszedem magam... Azóta tulajdonképpen társtalan vagyok, barát nélkül maradtam. Akik voltak, már meghaltak. Mostanában inkább az érdekel, mik vagyunk, honnan hová megyünk. Ezt festem a "másvilági" képeimen. Én már nem itt élek. Elõttem nincs jövõ. Csak néhány sóhaj.
AJÁNLOM AZ OLDALT
