Festő, Munkácsy- (1960) és Kossuth-díjas (1961), érdemes művész (1964), kiváló művész (1971). A Mintarajziskolában tanult 1904-1909 között, majd Münchenben Hollósy Simon növendéke volt, azután Párizsban képezte magát Volakovszkij szabadiskolájában. Megfordult a Tisza-parti Técsőn, Hollósy nyári szabadiskolájában is. Olaszországi, spanyolországi tanulmányutak után Debrecenben telepedett le 1914-ben. Az alföldi tájat és embereket festette.

A húszas években elsősorban bibliai, mitológiai témák foglalkoztatták. Később olajképein és grafikáin egyre inkább a szociális nyomort ábrázolta (Kérész szedők, 1929; Lucernakaszálás, 1928). A magyar történelmi múltat jelenítette meg a Fehér ló áldozása (1929), majd a Szentkorona felajánlása (1937) c. vásznain. Később vissza-visszatért alaptémájához, a paraszti élet drámájához (Hazatérés, 1941; Tengerihántás, 1942; Mezei munkások, 1942; Kárvallott cigányok, 1947). A hatvanas évek felé képei vidámabb témákat, oldottabb festésmódot mutatnak. Tiszadadán készült munkái színesek, változatosak (Simonyi óbester faültetése, 1960; Bajuszék háza, 1962).

Utolsó éveiben inkább csendéletek, műterembelsők, tájképek kerültek ki ecsetje alól. Jelentősek önarcképei, akvarelljei is. Festőtervei közül csak egy látható Debrecenben, a krematóriumban (1932). Holló László munkássága az alföldi festészettel (Tornyai, Rudnay, Koszta) rokon, ám mégis egyéni karakterű életmű. Művei sok hazai és külföldi kiállításon szerepeltek.