A Holnap Kiadó legújabb kötete már tipografikus képét illetően is megnyerő: Szántó Piroska egyik jellegzetesen szép festményét és közismert szignóját alkalmazva a borítón (Csizi Renáta terve), a belívek műnyomó papíron tárulnak elénk – amint az egy művészeti albumtól elvárható. Sajnálatos, hogy a könyv mégsem igazán album, ahhoz kevés benne a színes reprodukció, azok is esetlegesen válogatottak, nem tartalmazzák Szántó Piroska fő műveit. Bántó, hogy a művek kötelező méret-technika megjelölése csaknem minden esetben hiányzik. (A könyvet íróként és sorozatszerkesztőként Székely András jegyzi.)

Akkor hát mi az, amit kezünkben tartunk? Hagyjuk a műfaji besorolást, maradjunk ennyiben: izgalmasan szerkesztett, egy szuszra végigolvasandó, rapszodikusan csapongó bemutatása a huszadik század egy (illetve két) kiemelkedő művészszemélyiségének. Szándékosan használom a rapszodikus jelzőt, ami a választott művész személyiségéhez nagyon is jól illik, s amely terminus technicust a férj, a nagy költő, Vas István oly gyakran alkalmazott versei műfajaként, sőt címeként is. Érdemes megjegyezni, hogy Vas hatalmas rapszódiáit éppen az ötvenes-hatvanas években a Szántó Piroska szerelme által nyert, tomboló életigenlés hatására írta, ő maga – ezt előző és későbbi versei egyaránt mutatják – inkább intellektuálisan szemlélődő, szorongó-elégikus alkat volt.

Ezt a tényt, úgy gondolom, Székely András is felismerte, és ezért – nagyon helyeselhetően – kettejükről írja-szerkeszti könyve legjobb oldalait, arra irányítva figyelmünket, miként tudta e két művész csaknem fél évszázadon át fölragyogtatni egymásban a legmélyebb, legkatartikusabb alkotó képességeket.

Idézzük ide Vas István: Rapszódia egy őszi kertben című versének néhány sorát:

"Magunkra gondolok, a szívre, a gyomorra,
nem a haláltól félek-féltelek,
de miért kell nekünk magunktól undorodva
megérnünk – hogyha megérjük a telet?"

Majd néhány sorral később:

"a kertünk
új és új szépség, akkor is ha pusztul
meglátjuk végre mit szereztünk
bőrön, beleken, szerveken túl?"

És a vers végén:

"...itt győzni fog minden enyészeten a szépség!"

Igen ám, de amíg Vas István maradandó költői nagyságát nem szokás vitatni (legfeljebb hallgatni róla), Szántó Piroskát nem mindig sorolja a műtörténetírás a legnagyobbak közé. Ő inkább csak úgy szerepel a szakmai köztudatban, mint a legkiválóbb szentendreiek egyike. És mint feleség. Tény, hogy ez utóbbi szerepet tudatosan vállalta. Ebben a műtörténeti vélekedésben Székely, a szerkesztő is felelős, ezért kiváltképp jól tette volna, ha legalább ez alkalommal megkísérel elemzőbben értékelni, határozottabb állásfoglalást kimunkálni. Ő azonban ezt nem teszi – és nem lehetetlen, hogy bizonyos szempontból igaza van. Lehet, hogy Szántó Piroska nem valós életművének remekeivel tartozik nagy művészeink sorába, inkább varázslatos személyisége, természetközeli, sugárzó lénye, nőiességének áradása válik életművé. Tehetsége írásaiban is épp oly káprázatos egyediséggel nyilvánul meg, mint festészetében – mint élete utolsó évtizedeiben ez közismertté vált. Megjelent kötetei közül a Bálám szamara néhány opusza, a Forradalmi szvit, és mindenek előtt az Akt, éppolyan magával ragadóan elementárisak, mint legszebb képei. "Bár én tudnék így írni" – rémlik fel az író-költő férj híres bemondása.

Példaszerű és magától értetődő az az alázat és lobogó lelkesedés, amivel a művészetet – nem csak sajátját vagy Vasét – szolgálta, s ami által alkotni tudott a mindennapi életben is: otthonteremtésben, munkásmozgalmi konspirációkban, kertépítésben, emberi (és állati, növényi) kapcsolatok teremtésében. Csak ő rajzolhatta meg hitelesen A macska tízezer létezésmódját, csak ő illusztrálhatta Eliot és Kipling cicaportréinak könyveit, csak ő festhette ilyen gazdag empátiával antropomorf pillangóit vagy kukorica-szerelmeseinek sorozatát. Számára a világ minden teremtménye lény volt, szinte individuum, mely lények együtt képviselték azt, amiben élet és művészet közös: az időn és téren túlnövő szeretet hatalmát. Ez a világfelfogás egészséges, ironizáló humorral és bájjal ötvözve adta a Szántó Piroska-jelenség varázsát, amely az őt ismerők vagy e könyvből megismerni szándékozók számára is derűt, energiát, "vitamininjekciót" adagol.

"Mert szebben éltünk mi tegnapiak, mint ahogy lehetett." – írja erről Vas. Ezt a többletszépséget érzi és tárja elénk Székely András érdekesen szerkesztett könyve – melynek legmegragadóbb részletei azok, amelyekben Szántó Piroska írásaiból idéz. Ha saját ítéletalkotását hiányoljuk is, módszeréért mégis hálásak lehetünk, mert a jó arányérzékkel fölidézett írások újraolvasása is öröm, de azok számára, akik a művészházaspárt még nem ismerik, az érdeklődés felkeltésére is alkalmasak. Ebben segít a művészi értékű fényképanyag (főként Gink és Koffán nagyszerű fotói), és segít az érdekesen kiválasztott anekdoták és a fölvonultatott művésztársak izgalmas sora. József Attila és Korniss Dezső, Bálint Endre és a fiatal költők: Nagy László, Kormos István, Juhász Ferenc; a jó barát Aczél elvtárs és a kalandos történelem: világháború, bujkálás, konspirációk, szerelmek és szakítások, párttagkönyv visszaadás és ötvenhat, tűrések, tiltások és Kossuth-díjak. Ez a kötet egyik fő értéke: Székely András a művész-házaspár emberközelbe hozásával a történelem utóbbi hatvan évét is átélhetővé teszi.

Zsolnai Judit

A műalkotások sorrendben: A Hold árnyéka, Angyali üdvözlet, Jézus a Tiberias tavánál