Falu Tamás (1881–1977)

költészetét kezdettől fogva halk, szerény tónus jellemezte. Szívesen idézte az apró élettényeket, ezekből igyekezett általános érvényű tanítást elvonatkoztatni. Noha kortársa volt Ady nemzedékének, mégis inkább a konzervatív líra egyszerűségére törekedett. A látványból és a hétköznapi bölcselkedésből józan, kicsit ironikus költészetet teremtett. Válogatott verseinek gyűjteménye már 1944-ben készen állt, a háborús események miatt azonban kéziratban maradt; a Téli kikötő (1967) részben e válogatás alapján készült. 1974-ben jelent meg Vidéki állomások című, összegyűjtött verseit tartalmazó kötete, melyhez a szerkesztő, Csanádi Imre írt méltató utószót.

Mintha bölcselkedő hajlamú, morális elkötelezettségű vidéki tanárember, Kosztolányi valamelyik tanárhőse írná naplószerű feljegyzéseit verseiben. Nem ismeri az érzelmi szélsőségeket, de verseinek gyakori témája a szeretet, a megértés, a másik ember megbecsülése. "Filozofálok, az élet szépségeit örökítem meg versekben – mondta a költő egy rádióbeszélgetés során –, gondolok életre és halálra vegyesen." Valóban rendkívüli figyelemmel követte nyomon az élet apró rezdüléseit. Minden jelenség költői témát kínált neki, s az élet maga is olyan volt számára, mint a nagy kaland, melyet azonban szükségszerűen követ majd az elmúlás. Állandó halálközelben élt, de mert nem félt a haláltól, hanem az öregedő ember belenyugvásával idézte, ezek a versei is telve vannak a teremtő emberi erőbe és géniuszba vetett alázatos hittel. Élete végéig elkísérte a kettősség: látta és feljegyezte az újat, de könnyes nosztalgiával idézte a jóvátehetetlenül elmúltat, a régit is:

Utolsó hónapjáig termékeny maradt, törékeny formákban írt, kis költeményeiben őrzött meg valamit számunkra a századvég létérzéséből, s hirdette a mai kor emberének is, hogy "Szeretni érdemes".